Eugén

Mostanában azon gondolkodom, hogyan, és miért lettem én tetű. Pont olyan dolgokat csinálok, mint amikről folyton csak le akarom beszélni az embereket (a barátaimat) de lényeg, hogy a kialakult értékrendemmel nem összeegyeztethetők. Igazából csak félelemből van az egész. Hogy nem mondom meg, mikor meg kéne, egyáltalán nem mondom meg, pedig fontos lenne, nekem. Másnak meg rossz. Utána meg nekem is rossz. Na ezért nem, viszont a kényelemért cserébe feláldozok valami olyasmit, amire mindig vágytam, hogy olyan legyek. A legjobb barátomnak a Barátomat tekintem, ezt csak ő nem tudja. Következésképp mindent jólesne neki elmondani, pl jaj, ez meg ez tök tetszik nekem (értsd hím) vagy mekkora fasz volt velem tegnap a barátom (igen, te szívem, csak neked ezt nem mondhatom el) de ő meg pont nem így gondolja, hanem úgy, hogy én a barátnő vagyok, a csaj, és nincs közöm az ilyesmikhez őbelőle. Ja belegondoltam, és ha ő így kezdene viselkedni velem, mint ahogyan leírtam, hogy én szeretnék vele, akkor kiborulnék, de legalább egy véresen őszinte viszony lehetne közöttünk. Ami azért nagy lépés, talán minden kapcsolatban. Akárkivel. De egy idő után az ember a lelki rezdüléseinek legfontosabbjait talán pont a kedvesének nem tudja elmondani, pedig arra vágyik. Engem bántalmaznak. (De hülye szó, miért kell a bántást becézni:)?)Már rég beismertem, és rossz is nekem, és az olyan nőket folyton csak hülyének mondom, akik nem lépnek ki az ilyesmiből, pedig aztán én vagyok közülük az egyik nagy "ragaszkodó." Nem, nem ver senki, de nagyon sokszor úgy érzem magam, mint a kutya akit leszidtak. Leginkább ehhez tudnám hasonlítani az érzést, bár még nem voltam kutya, de vmi olyasmi. És miért jó ez nekem? Nem tudom. Most jöhetne egy pszichológus aki elmondja, hogy miért alakult bennem ki az, hogy szeretem, ha van felettem egy uralkodó lény, aki a legmesszebbmenőkig belém tiporhat, de utána még én akarok bocsánatot kérni. A legrosszabb, hogy megmondom a magamét, nem nagyon szoktam hallgatni, ha valami sérelem ér, de utána nem történik semmi. Én pedig megyek tovább ezen a vidám ösvényen és ragaszkodom. Másodszorra is megmondom, akkor se semmi. Nem baj, fontosabb, hogy azt hihetem, hogy szeretnek. Jó ez nekem? Nemö. Mi kéne, hogy megváltozzon? Fogalmam sincs.